“A ruhát és a táncot is intuitíven kezelem, mivel a ruha is él és alakul.”-interjú Nagy Emese táncos

Emese folyamatosan feszegeti a saját határait, a tánchoz a szokásostól teljesen eltérő módon közelit - egy sablonoktól, és betanult motívumoktól mentes szabad önkifejezési formaként tekint rá. Jelenleg Münchenben él és alkot, valamint oktatója az Iwanson International School of Contemporary Dance-nek. Legutóbb a washingtoni Company E-nek készített darabot „The art of looking back” címmel, amit 2021. 06. 05-én mutattak be.


Mesélnél a tavaly megrendezésre kerülő Biennáléról? Milyen érzés volt részt venni rajta? https://szinhaz.online/nagy-emese-tancmuvesz-kepviseli-hazankat-a-velencei-biennalen/


Nagy kaland volt a Biennálé. 2 hónapot töltöttem Velencében, koreografáltam, tréningeztem, darabokat néztem és utaztam. 7 táncossal dolgoztam együtt 6 hétig és a darabot (Venice Fanatico címmel) a Biennale Danza záró napján mutattuk be.

Egy feltörekvő koreográfus számára ez egy nagy lehetőség, viszont ugyanolyan nagy anyagi invesztíció is egyben. A Pro Progressione szervezet támogatta egyfelől a részvételemet.

Két nagyon jó szakmai kapcsolatra és barátságra is szert tettem, ami talán a legjobb dolog a fesztivállal kapcsolatban, mert összehoz ugyanabból a szakmai közösségből mégis teljesen más országokból embereket, ötleteket, inspirációkat, ami nagyon feltöltő tud lenni. A mai napig tartom a kapcsolatot Silvia Giordano (I) és Melina Sofocleous (CY)-al, akik szintén feltörekvő koreográfusok voltak velem együtt.




Hogyan találkoztál a Pinkponilo csapatával? Mit gondoltál, amikor felkértek erre performanszra?


Annával már régebb óta ismerjük egymást. Többször volt MA-ZE előadáson és workshopon is, plusz sokszor kávéztunk együtt a Jurányi büfében, ezáltal egy jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ő is sokat utazik, nagyon tájékozott, nyitott és érdeklődő, úgyhogy én úgy emlékszem vissza, hogy az első találkozás óta egy húron pendülünk.

Egy ideje már kerestük az utakat a közös munkához, Anna tervezte a 2018-as Jigi Jigi szólóm jelmezét, és ha új darabot készítek, mindig a fejemben van Anna és a Pinkponilo, mindenképp velük dolgoznék a jövőben. Megtisztelő volt a felkérés, izgatott vagyok. Sok dolog motoszkál a fejemben a koncepció kapcsán. Például, hogy mennyire jól lehet érzékeltetni a ruha élőszerűségét, a baktériumot a tánc és a ruha kapcsolatával, az instant kompozícióval, ami épp ott és akkor történik, aztán már csak az emlékünkben él tovább. Nem archiválható az esemény, se a táncnak, se a ruhának az élménye, hanem a néző és az előadó egy időben osztozik rajtuk. A ruhát és a táncot is intuitíven kezelem, mivel a ruha is él és alakul.


Mi jellemző a mostani kortárs művészeti előadások ruháira?


A teljes igazság az, hogy se külföldön se otthon nem találkoztam még olyan tervezővel, mint Anna és a Pinkponilo, akik ennyire egyedien és környezettudatosan közelítik meg a jelmezeket, ruhákat, vagyis általában a mi kapcsolatunkat a ruhákhoz. Korábbi projektjeimben is sok hangsúlyt helyeztem a jelmezre, de nem a legfontosabb elemnek számított, nem aköré építettem a darabokat. Az esztétika fontos része, de még fontosabb nekem, hogy aki táncol, jól érezze magát a bőrében és abban, amit visel.

Az életem egyik legelviselhetetlenebb dolga a pazarlás. Ruhával, étellel, idővel stb... Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy emberek és állatok milliói szenvednek azért, hogy mi, kisebb százaléka az emberiségnek jól éljünk. Sokszor, belegondolok abba a konstrukcióba, amit az ember kreált, vagyis azt, hogy mennyit nyerünk azzal, ha másokat elnyomunk, kizsákmányolunk és megölünk, szörnyen elkeseredek és tanácstalan vagyok.

Ha most például abbahagynánk a ruhák gyártását sem lenne katasztrófa, hisz felhalmoztunk már annyit, hogy több száz évig is elég lenne. Ez szörnyű. Nekem kevés ruhám van, és az elmúlt 2-3 évben többet voltam turkálóban, mint fast-fashion boltokban. A legutóbbi darabomban is egyrészt magyar designerek ruháit hordjuk, valamint turkálóból választottunk jelmezeket. Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy próbateremből próbaterembe megyek, így ami rajtam van, az legtöbbször turis tréningruha.


Mit gondolsz a táncművész és a ruha kapcsolatáról? Mit tekintesz inkább fontosnak, hogy takarja, illetve védje a művész testét, vagy inkább kiemelje annak alakját?


Azokat a kortárs alkotásokat szeretem, ahol a jelmezek egyszerűek, látom a testeket, hozzáad a mozgáshoz, kiemeli azt, de nem a fő attribútuma az előadásnak. Koncepciótól függ mennyire kell, hogy takarjon, vagy láttasson, ezek koreográfusi döntések. Amit szerintem nagyon át kellene gondolni, az az, hogy mennyi új ruhát veszünk vagy készítünk egy-egy új előadás kapcsán. Nem vagyok biztos benne, hogy a halmozás, és a bolygó terhelése, és a „throw away” kultúra támogatásában részt kellene vennünk. Ha új jelmezre van szükség, akkor is használt alapanyagokból kellene dolgozni, újra hasznosítani, csökkenteni a szemét mennyiségét a bolygón. Még mindig a fogyasztásra való ösztönzés dominál, a jelmezeket is az aktuális trendek mentén kell kitalálni, elkészíteni. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, hiszen a túlfogyasztás jelen van, leginkább az egyszerűség felé kellene elmozdulni, és újra gondolni ruhadarabokat, jelmezeket.


Lehet-e úgy beszélni egy jelmezről, hogy feminista vagy demokratikus?


Azt gondolom, hogy pont az előadásokkal, performanszokkal tudjuk megteremteni azt a közeget, ahol a jelmez valami teljesen mássá válhat, mint egy ruhadarab. Lehet második bőr, kellék, jelenthet bármit. Az előadás az a hely, ahol átléphetjük a „gender”-t, a nemek közti különbségeket, a társadalmi egyenlőtlenségeket, és testekről beszélhetünk. Testek nemek nélkül. Ennél demokratikusabbat nem nagyon tudok elképzelni.