Fotón: Oláh Petra
Egy ötlet, két lelkes csapat együttműködése, néhány régi varrógép és tizenegy kiskamasz, ennyi is elég ahhoz, emberi sorsok fordulatot vehessenek. A Sorsfordító szálak kampány keretén belül, néhány bátonyterenyei gyerek lehetőséget kapott arra, hogy elsajátíthassa a szabás, varrás, ruhakészítés mesterségét. A kezdeményezés ötletgazdája, Oláh Petra, rövid beszélgetésünk során mesélt a projekt kitalálásától a
megvalósításig tapasztalt kihívásairól, élményeiről, és az önkéntességhez való viszonyáról.
Mit jelent az önkéntesség a te személyes életedbe?
Általánosságban véve szeretek segíteni olyan dolgokban, amiben tudok, vagyis ha már önkénteskedem, próbálok úgy segíteni, hogy az ténylegesen hasznos legyen. Van úgy, hogy nem tudok annyi időt szentelni neki, mint amennyi jó lenne, de igazából azt tartom fontosnak, hogy bármennyi szabadidőt tudok rááldozni, az ténylegesen egy olyan célért, meg egy olyan szervezet mellett legyen, akiben hiszek, hogy jót tesz. Van bennem egy ilyen alapvető igény, hogy a szabadidőmből töltsek olyan dolgokkal is, amivel segítek másoknak, ez akár önkéntesség formájában, akár ismerősök körében.
Az Adománytaxi szervezetnél tevékenykedsz, mit jelent számodra így ennek a csapatnak a részese lenni önkéntesként?
Azt nagyon szeretem az Adománytaxiban, hogy mindig figyelnek arra, hogy az önkéntesek a magukhoz legközelebb álló területen tudjanak segíteni. Úgyhogy én a turiban szoktam segíteni, a ruhaválogatásban, vagy fotózásokban. Szeretem, hogy így belevihetem a saját kreativitásomat, vagy ha az önkénteseknek bármilyen ötlete van, segítenek annak a megvalósításában is. Ezek miatt náluk önkénteskedni egy ilyen otthonos érzés.
Akkor valahova ide tehető az ötlet, ami a ruhák, fenntarthatóság és az önkéntesség kapcsán a Pinkoniloval közös projektté nőtte ki magát?
A Pinkponilo úgy jött a képbe, hogy jártam a MOME-re a kultúra menedzser szakirányú továbbképzésre, és ott egy fenntartható divatról szóló előadásra vittek minket. Az Pinkponilo csapatából érkező előadókat hallgatva arra gondoltam, hogy ez tök jól összeköthető lenne a taxinak a tevékenységével, úgyhogy utána odamentem hozzájuk. Mondták, hogy hallottak már az Adománytaxiról, és akkor összekötöttem őket. Ezután elkezdődött az ötletelés, hogy hogy lehetne valami közöset csinálni és így kezdődött a Sorsfordító szálak projekt.
Amellett, hogy a fenntartható divatról szól, szociális témákat is megmozgat ez a kampány. Milyen tapasztalat volt a hátrányosabb helyzetű gyereket életébe bekapcsolódni?
Ez a fajta tevékenység az Adománytaxitól nem idegen. A Sorsfordító szálaknak inkább az a része volt újítóbb, hogy a közösséggel egy szorosabb együttműködés jött létre, és nem tárgyi adományokat osztottunk szét, hanem egy skillt, egy tudást. Ez az, ami mondjuk engem a leginkább érdekelt. Egyrészt az, hogy egy ilyen szorosabb kapcsolat kiépítése során jobban közelebbről megismerhetem őket, másrészt, hogy tényleg valamilyen hasznos tudást adhatunk át, ami el is tudja őket indítani egy pályán. Az pedig hogy valaki a bátorterenyei csapatból fontolgatja, hogy majd női szabó lesz, az nagyon tud inspirálni.
Milyen érzés azt látni, hogy így az ötletelésből, és a kezdeti szervezkedésből egyrészt kézzel fogható termék, illetve egy csomó esemény született?
Ami nekem szerintem a legjobb érzés volt az egészben, az, hogy az a gyerek, aki az elején egyáltalán nem volt bevonódva, és nem is kifejezetten érdekel a dolog, így a harmadik, negyedik alkalomra már annyira ügyesen dolgozott. Amikor volt egy kis időm, hogy én is megpróbáljak varrni valami sapkát, már a gyerekek mutatták, hogy mit hogy kell csinálni. Szóval megható volt azt látni, hogy a kezdeti érdektelenség ellenére bevonódtak, és már maguktól leülnek a varrógép elé, csak azért mert megszerették a tevékenységet.
Van egy pillanat, amit így mindig felidézel, hogyha a legpozitívabb élményre gondolsz vissza?
Szerintem talán az, amikor följöttek a Pinkponilo stúdiójába. Azt hiszem, az már az utolsó alkalom volt a hivatalos pár alkalmas workshop sorozatban, és ott már tényleg az utolsó simítások zajlottak. Valahogy ott éreztem meg igazán, azt, hogy összeforrt már a csapat a gyerekekkel, a helyi szervezőkkel, és Annáék meg én is. Nagyon jó érzés volt, hogy itt már nem két idegen csapat együttműködése, hanem már egy sokkal felszabadultabb alkotás volt.
Ezekhez a jó pillanatokhoz képest volt valami, ami tényleg kihívás volt, akár a szervezésben, vagy majd élesben, a workshopok kapcsán?
Talán az volt a nehézség, hogy a helyiek fejével kellett gondolkodni, mert mi Pestről nem feltétlen úgy látjuk a dolgokat, és nem is gondolnánk nehézségnek például a gyerekek összeterelését. Ez a kihívás, mondjuk főként a helyi szervezőkre hárult, ők gyűjtötték össze mindig ugyanazokat a gyerekeket, hogy folyamatos haladást tudjanak elérni. Persze az is kihívás volt, hogy a mi személyes látogatásaink között fenn tudjuk tartani a motivációt.
Emellett ott van még önkéntességnek az az árnyoldala, hogy nem tudhatjuk, hogy ami teszünk az valóban segítség-e. Tényleg jó érzés önkénteskedni, de megvan az a kettősség, hogy talán a cselekvés inkább nekem jobb érzés mint amennyire tényleg hasznos.
Ez a kettősség benned volt a Sorsfordító szálak kapcsán is?
A Sorsfordító Szálak kapcsán egyértelműen jó visszajelzés jött a gyerekek részéről is, és hát ha már egy ember is fontolgatja, hogy a varrással szeretne foglalkozni, akkor mindenképp hasznosnak érzem. Szerintem az segít ebben az ellenérzés megszüntetésében, hogy nem tárgyakat viszünk nekik, hanem maga az, hogy együtt töltünk velük időt, és az, hogy egy skillt, tudást adunk át nekik. Sokkal személyesebb lesz ettől.
szöveg: Pintér Anita (gyakornok)
Comments