"Elsősorban valós társadalmi és környezeti problémákra keresem a választ" - interjú Burány Verával

Mesélnél arról, hogy mióta foglalkozol ruhák tervezésével, és miért ezt a hivatást választottad?



Gimnazistaként kezdtem el ruhákat tervezni, 15-16 évesen – akkor még sajátos módszerekkel. Eleinte az önkifejezés eszközeként gondoltam a ruhatervezésre, egy alternatív kommunikációs csatornaként, amivel kifejezhetem, mit gondolok a világról. Nagyon tetszett a gondolat, hogy amit én megtervezek, csak a viselőjével együtt lesz értelmezhető, az ő személyiségétől kezd el élni, és így végtelen számú narratívát kaphat. Szeretem, hogy a ruhatervezés folyamata nagyon összetett, mindig találok benne izgalmas dolgokat és új kihívásokat. Szerepet kap benne a funkcionalitás, a gyakorlatiasság is, a kreativitáson túl. Ma már sokkal inkább gondolok a tervezésre úgy, mint egy problémamegoldó eszközre, és elsősorban valós társadalmi és környezeti problémákra keresem a választ ezen keresztül.


Miért tartod fontosnak a ruhákhoz való kötődést? Neked melyik volt az első, amihez szorosabb érzelmek fűztek?

Kislány koromban gyakran hordtam a szomszéd gyerekek, illetve a bátyám kinőtt ruháit – ez szokás volt, és remélem, hogy hasonló közösségekben a mai napig megmaradt. Viszont akkor nagyon érzékenyen érintett, mert emiatt állandóan kisfiúnak néztek - ez is egy olyan dolog, ami azóta persze teljesen átalakult bennem. Az első, amire emlékszem, egy rövid, nadrágszoknyás overál, rózsaszín-fehér, vastag csíkok voltak rajta vízszintesen. Szerettem, hogy praktikus és nyugodtan rohangálhattam, játszhattam benne, miközben senkinek sem kellett elmagyaráznom, hogy lány vagyok.

A ruhákhoz való kötődést azért tartom fontosnak, mert szerintem ez mindenkiben kialakul – onnantól, hogy vannak emlékeink, nagy valószínűséggel meg tudjuk mondani, hogy az adott pillanatban mit viseltünk. Vagy ha mégsem, akkor csak nyissuk ki a ruhásszekrényünket, egy-egy ruhát megtapogatva, biztos, hogy eszünkbe jut pár történet. Izgalmasnak találom azt a kontrasztot, hogy a mai fogyasztói társadalomban mekkora mennyiségben halmozunk fel ruhákat – és dobjuk ki őket gyakran egy-két használat után -, mégis, vannak olyan darabok is, amiket akár évtizedekig is őrzünk.

Én azt a pontot keresem, és ott avatkozom be, ahol már felmerül, hogy ezekkel, a régóta nem hordott, de őrizgetett ruhákkal érdemes lenne valamit kezdeni, vagy felszabadítani a helyét, ha már kidobni nincs szíve a tulajdonosának. Ez az a pont, amikor új életet kaphatnak egy másik formában, a projekt keretében. Így újra használhatják, és a történetek, emlékek tovább élnek egy praktikusabb formában.



Melyik okoz nagyobb örömet: egy általad tervezett ruhát elkészíteni vagy már meglévőkből újat alkotni?



A kettő nem feltétlenül kell, hogy elkülönüljön! Én azt élvezem a legjobban, ha egy meglévő ruhát részeire szedhetem, és új anyagokkal, esetleg más ruhadarabok alkatrészeivel kombinálva alkothatok újat. Ebben a folyamatban ugyanúgy van tervezés, mint ha nem használnék fel hozzá régi elemeket.

Szerinted hogyan lehetne rávenni az embereket, hogy gondolják újra az adott ruhájukat, ahelyett, hogy a fast fashiont választanák? Van ezzel kapcsolatban tapasztalatod?


A projektnek pont az a célja, hogy mutasson egy olyan alternatívát, ami izgalmasabb, értékesebb, mint a fast fashion boltokból megvásárolt termékek. Viszont egy fast fashion bolttal összehasonlítani egy ilyen projektet nem biztos, hogy előremutató, és azt sem szeretném képviselni, hogy soha többet senki ne vásároljon ilyen boltban. Az én célom, felhívni az emberek figyelmét arra, hogy amit megveszünk, az életünk lenyomatává válik, hiszen sok eseményre kísérnek el minket. Egy fast fashion boltban vásárolt ruhadarabból ugyanúgy lehet olyan kincs, amitől nem szívesen válnánk meg, mint például a nagyi vintage farmerkabátjából. Ha ezeket a történeteket, emlékeket helyezem előtérbe, akkor remélem, ez képes inspirálni másokat is, hogy a saját ruhatárjukban szétnézzenek, és amihez kötődnek, azt ily módon megpróbálják megmenteni a szemétbe kerüléstől, és adni nekik egy második esélyt.


A kiállításon az első fejezetet mutattátok be, összesen mennyit tervezel? Az emberi kapcsolatok hogyan képesek befolyásolni a ruháinkhoz való kötődésünket? Téged befolyásolnak?




A Budapest Design Weeken mutatom be a második fejezetet, HEAL címmel – ehhez olyan ruhadarabokat fogok feldolgozni, melyek magukban hordozzák az elmúlást, az elengedést, a hiányt – elmúlt életszakaszok, emberi kapcsolatok lenyomatai, szeretteink emlékének őrzői, megtestesítői. Egyelőre nincs egy végleges tervem arra, hogy pontosan hány része legyen – a következő néhány fejezet terve már megvan a fejemben, de nem szeretném korlátozni magam.


Amellett, hogy az ember kiélheti a kreativitását ez a projekt a fenntarthatósághoz is erősen kötődik. Mit látsz az embereken, érdeklődnek a téma iránt?

Egyelőre úgy látom, hogy sokakban ébreszt fel saját emlékeket, és sokan tudnak példákat mondani a saját ruhatárjukból – a kiállítás alatt ezekből hallhattunk is néhányat. Sokan érdeklődnek a fenntartható divat iránt, de még mindig több a sztereotípia és az ijesztő gondolat – mint például az, hogy csak az öltözhet fenntarthatóan, aki csak designer termékeket választ. Remélem, ez a projekt tud egy új színt vinni ebbe a párbeszédbe, és az érzelmi kötődésen keresztül megmutatni, hogy a lelassítással, az újrahasznosítással már rengeteget tehetünk a környezetünkért.



Az interjút Lefor Petra, az ELTE Média Tanszékének hallgatója készítette, aki szakmai gyakorlatát végzi a stúdiónknál.


Fotók:

Gergely Beatrix

Nyári Liliána

Brauner Máté