(Please see the English text below.)
Nagy Emese koreográfus-táncművész folyamatosan feszegeti a saját határait, a tánchoz a szokásostól teljesen eltérő módon közelit - egy sablonoktól, és betanult motívumoktól mentes szabad önkifejezési formaként tekint rá. Jelenleg Münchenben él és alkot, valamint oktatója az Iwanson International School of Contemporary Dance-nek. Legutóbb a washingtoni Company E-nek készített darabot „The art of looking back” címmel, amit 2021. 06. 05-én mutattak be.
Mesélnél a tavaly megrendezésre kerülő Biennáléról? Milyen érzés volt részt venni rajta? https://szinhaz.online/nagy-emese-tancmuvesz-kepviseli-hazankat-a-velencei-biennalen/
Nagy kaland volt a Biennálé. 2 hónapot töltöttem Velencében, koreografáltam, tréningeztem, darabokat néztem és utaztam. 7 táncossal dolgoztam együtt 6 hétig és a darabot (Venice Fanatico címmel) a Biennale Danza záró napján mutattuk be. Egy feltörekvő koreográfus számára ez egy nagy lehetőség, viszont ugyanolyan nagy anyagi invesztíció is egyben. A Pro Progressione szervezet támogatta egyfelől a részvételemet. Két nagyon jó szakmai kapcsolatra és barátságra is szert tettem, ami talán a legjobb dolog a fesztivállal kapcsolatban, mert összehoz ugyanabból a szakmai közösségből mégis teljesen más országokból embereket, ötleteket, inspirációkat, ami nagyon feltöltő tud lenni. A mai napig tartom a kapcsolatot Silvia Giordano (I) és Melina Sofocleous (CY)-al, akik szintén feltörekvő koreográfusok voltak velem együtt.
Hogyan találkoztál a Pinkponilo csapatával? Mit gondoltál, amikor felkértek erre performanszra?
Annával már régebb óta ismerjük egymást. Többször volt MA-ZE előadáson és workshopon is, plusz sokszor kávéztunk együtt a Jurányi büfében, ezáltal egy jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Ő is sokat utazik, nagyon tájékozott, nyitott és érdeklődő, úgyhogy én úgy emlékszem vissza, hogy az első találkozás óta egy húron pendülünk. Egy ideje már kerestük az utakat a közös munkához, Anna tervezte a 2018-as Jigi Jigi szólóm jelmezét, és ha új darabot készítek, mindig a fejemben van Anna és a Pinkponilo, mindenképp velük dolgoznék a jövőben. Megtisztelő volt a felkérés, izgatott vagyok. Sok dolog motoszkál a fejemben a koncepció kapcsán. Például, hogy mennyire jól lehet érzékeltetni a ruha élőszerűségét, a baktériumot a tánc és a ruha kapcsolatával, az instant kompozícióval, ami épp ott és akkor történik, aztán már csak az emlékünkben él tovább. Nem archiválható az esemény, se a táncnak, se a ruhának az élménye, hanem a néző és az előadó egy időben osztozik rajtuk. A ruhát és a táncot is intuitíven kezelem, mivel a ruha is él és alakul.
Mi jellemző a mostani kortárs művészeti előadások ruháira?
A teljes igazság az, hogy se külföldön se otthon nem találkoztam még olyan tervezővel, mint Anna és a Pinkponilo, akik ennyire egyedien és környezettudatosan közelítik meg a jelmezeket, ruhákat, vagyis általában a mi kapcsolatunkat a ruhákhoz. Korábbi projektjeimben is sok hangsúlyt helyeztem a jelmezre, de nem a legfontosabb elemnek számított, nem aköré építettem a darabokat. Az esztétika fontos része, de még fontosabb nekem, hogy aki táncol, jól érezze magát a bőrében és abban, amit visel.
Az életem egyik legelviselhetetlenebb dolga a pazarlás. Ruhával, étellel, idővel stb... Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy emberek és állatok milliói szenvednek azért, hogy mi, kisebb százaléka az emberiségnek jól éljünk. Sokszor, belegondolok abba a konstrukcióba, amit az ember kreált, vagyis azt, hogy mennyit nyerünk azzal, ha másokat elnyomunk, kizsákmányolunk és megölünk, szörnyen elkeseredek és tanácstalan vagyok. Ha most például abbahagynánk a ruhák gyártását sem lenne katasztrófa, hisz felhalmoztunk már annyit, hogy több száz évig is elég lenne. Ez szörnyű. Nekem kevés ruhám van, és az elmúlt 2-3 évben többet voltam turkálóban, mint fast-fashion boltokban. A legutóbbi darabomban is egyrészt magyar designerek ruháit hordjuk, valamint turkálóból választottunk jelmezeket. Az is hozzá tartozik a dologhoz, hogy próbateremből próbaterembe megyek, így ami rajtam van, az legtöbbször turis tréningruha.
Mit gondolsz a táncművész és a ruha kapcsolatáról? Mit tekintesz inkább fontosnak, hogy takarja, illetve védje a művész testét, vagy inkább kiemelje annak alakját?
Azokat a kortárs alkotásokat szeretem, ahol a jelmezek egyszerűek, látom a testeket, hozzáad a mozgáshoz, kiemeli azt, de nem a fő attribútuma az előadásnak. Koncepciótól függ mennyire kell, hogy takarjon, vagy láttasson, ezek koreográfusi döntések. Amit szerintem nagyon át kellene gondolni, az az, hogy mennyi új ruhát veszünk vagy készítünk egy-egy új előadás kapcsán. Nem vagyok biztos benne, hogy a halmozás, és a bolygó terhelése, és a „throw away” kultúra támogatásában részt kellene vennünk. Ha új jelmezre van szükség, akkor is használt alapanyagokból kellene dolgozni, újra hasznosítani, csökkenteni a szemét mennyiségét a bolygón. Még mindig a fogyasztásra való ösztönzés dominál, a jelmezeket is az aktuális trendek mentén kell kitalálni, elkészíteni. Ezzel egyáltalán nem értek egyet, hiszen a túlfogyasztás jelen van, leginkább az egyszerűség felé kellene elmozdulni, és újra gondolni ruhadarabokat, jelmezeket.
Lehet-e úgy beszélni egy jelmezről, hogy feminista vagy demokratikus?
Azt gondolom, hogy pont az előadásokkal, performanszokkal tudjuk megteremteni azt a közeget, ahol a jelmez valami teljesen mássá válhat, mint egy ruhadarab. Lehet második bőr, kellék, jelenthet bármit. Az előadás az a hely, ahol átléphetjük a „gender”-t, a nemek közti különbségeket, a társadalmi egyenlőtlenségeket, és testekről beszélhetünk. Testek nemek nélkül. Ennél demokratikusabbat nem nagyon tudok elképzelni. Az interjút Lefor Petra, az ELTE Média Tanszékének hallgatója készítette, aki szakmai gyakorlatát végezte ekkor a stúdiónknál.
Fotók: Little Nóra
“I regard the garment and the dance intuitively because the clothing keeps living and developing”- interview with Emese Nagy, Hungarian dancer of MA-ZE group in Munich
Pinkponilo (started as a community design and sewing workshop in 2017), now is a creative studio with wide range of workshops and individual design developments. The founders and designers of Pinkponilo think about fashion and dressing in an unusual way, creating unique garments for each project which are developed based on continuous research. The costumes used for the Niche Night event were made by the Moholy-Nagy University of Art and Design Budapest (MOME) graduate designer, Vera Burány. Anna Kudron, who studied as a dressmaker following her art management diploma at MOME, leads the implementation and artistic conception. Viktória Szabó is responsible for the strategy building.
Emese Nagy was invited by Pinkponilo to participate in their event Niche Night. After one and a half years, the bio cotton from Berlin met with a fluid from a London based lab, which changed it. Wetness, sunlight and movement – this photosynthesizer piece of clothing lives together with the dancer’s body. The dancer, Emese Nagy, presents this conceptual garment during her site-specific, improvisational performance.
Emese constantly pushes her boundaries and approaches dance in an extraordinary manner. She believes that dance is a form of free self-expression without ready-made patterns or learned motifs. Currently, she lives in Munich and teaches at the Iwanson International School of Contemporary Dance. Her latest choreography “The art of looking back” premiered on the 5th of June, 2021 at the Washington based Company E.
Tell me about your experience at last year’s Venice Biennale. How did you feel about representing Hungary at this prestigious event?
It was a great adventure. I spent 2 months in Venice where I was choreographing and training, I watched plays and travelled. I worked with seven dancers over 6 weeks, and the performance (Venice Fanatico) premiered on the closing day of Biennale Danza. As an emerging choreographer, it was an exceptional opportunity, however, it involved a considerable financial investment as well. The Pro Progressione organization supported my participation on the event. I had the chance to acquire 2 significant professional relations and friendships, which is the best thing in such festival. You can encounter people from the same professional community but from completely different countries to exchange ideas, get inspirations. It can be incredibly refreshing. I still keep contact with Silvia Giordano (I) and Melina Sofocleous (CY), who were also emerging choreographers there, just like me.
How did you meet the team of Pinkponilo? What did you think when they invited you to participate in this performance?
With Anna (co-founder of Pinkponilo), we’ve known each other for a long time. She attended MA-ZE (a series of dance projects created in collaboration with its dancers and within) performances and workshops several times. Moreover, we had coffee together at the cafeteria of Jurányi (an independent theatre in Budapest, Hungary) where we both worked, that is how we became good friends. Anna travels a lot, she is very well-informed, open and interested in many new ideas. I remember being on the same wavelength with her since our first meeting.
We have been trying to find directions to work together for a long time. Anna designed a costume for my Jigi Jigi Solo performance at MA-ZE. Since then, when I make a new choreography, Anna and the Pinkponilo team is always in my mind for collaboration, I would be happy to work with them in the future as well.
I was honoured when Anna asked me to do this performance, I am excited about it. I have a lot in my head right now regarding the concept, for example: how can I convey the liveliness of a garment, the bacteria developed inside the piece, and the connection between the dance and the cloth. The instant composition, which is happening there and then, after is just living through our memory. The experience cannot be archived, neither the action of the dance, nor the garment, but the audience and the performer share experience of that special moment. I regard the garment and the dance intuitively since the dress is also living and developing.
What are the characteristics of costumes in contemporary art performances?
The complete truth is that neither abroad, neither here in Hungary, I have not met any designers like Anna and the Pinkponilo team. They address our relationship to our clothes in such a unique and sustainable way. In my previous projects, I put a lot of emphasis on the costumes but it was not the principal element, I did not build the choreography around them. One of the important features are aesthetics, but which is even more paramount to me that the person who dances would feel good in their body and in their dress.
The unbearable element of my life is waste. Clothes, food, time, and so on… I keep thinking a lot how many people and animals are suffering for us, the smaller percent of our world, to guarantee for us to live under comfortable conditions. Many times I think about the human created concept – how much we win by oppression, by exploitation and killing. I feel devastated and clueless. For example, if we stopped manufacturing clothes now, it would not be a disaster since we had accumulated as much that it would be enough for a hundred years. This is awful. I have a very few clothes, and in the last 2-3 years I spent more time in second-hand shops than fast-fashion stores. In my last production we wore clothes of Hungarian designers, otherwise we chose costumes from second-hand. Moreover, I spend most of my time in rehearsal rooms, where I usually wear are second-hand trainers.
What do you think about the relationship between the dance performer and their dress? It should rather cover and protect the artist’s body or emphasize their shape it instead?
I prefer those contemporary creations where the costumes are simple, I can see bodies and it adds an extra spice to the movement, emphasizes it, but still not the most important attribute of the performance. It depends on the concept how much the dress needs to cover or reveal, these are dependent on the choreographer. I think it should be reconsidered how much new clothes we buy or make during a new performance production. I am not sure if stacking, throw away-culture and exploiting the planet should be supported by us. If choreographers need a new costume, they would need to make them from used materials, recycle, reduce the amount of garbage made during production. The primary behaviour of our society still encourages consumption, the costumes need to be made for the new trends. I do not agree with this at all, since overconsumption is still an issue. We would need to support simplicity, rethink garments and costumes.
Can we define a costume as feminist or democratic?
I think that with theatrical productions and performances we can create an environment where the costume can become something completely different from a single piece of clothing. It could be a second skin, a prop or it could actually mean anything. The performance is a place where we can step over gender, differences between male and female, societal inequalities, and we can talk about bodies instead. Bodies without gender constructions. I cannot imagine more democratic than that.
Text: Petra Lefor Petra
Pictures: Nóra Little